Tudom, hogy képes vagyok rá. Van jogsim, mindenem meg lett elsőre, tudom a szabályokat, de valami még is vissza tart. Elképzelem, hogy beleülök az autóba és elvezetek bárhová, leparkolok bárhol. Aztán eljön a pillanat, hogy nemsokára be kell ülnöm a kormány mögé és végem. Reszketek, rosszul vagyok, szédülök, hányingerem van és bármit megtennék csak ne kelljen beülnöm az autóba. Be kell vallanom, szorongok a vezetéstől.
Jogsit szerezni nagyon nagy dolognak számít. Az ember azt érzi, hogy igen felnőtt vagyok és végre vezethetek és elmehetek bárhová. Nos én soha nem akartam jogsit. Már valahogy évekkel ezelőtt jelentkezett a dolog nálam, egyszerűen csak nem akartam vezetni. Imádtam autóban utazni és persze nagyszerű dolognak hangzott, hogy csak bepattanjak az autóba és elmenjek oda ahová csak szeretném, de tudtam magamról, hogy nem vagyok képes rá. Felmerülhet a kérdés, hogy ez miért van? Nos többször álmodtam már arról, hogy autóbalesetet szenvedek volt, hogy bele is haltam. Na persze, ha autóban ül az ember legyen utas vagy sofőr, rengeteg baleset-közeli élménye lehet és tudom azt, hogy hála apa reakcióidejének és tapasztalatának soha nem történt semmi baj. Igazából ő az egyetlen ember, aki mögött nyugodtan tudok ülni. De persze hülyék nem csak az utakon vannak, bármikor belökhetnek a vonat alá, vagy a villamos elé, és bizony a gyalogosokat se kell félteni. De ezek az emlékek annyira élénken élnek bennem, ha a vezetésre gondolok, hogy rettegek miattuk.
Egy másik eleven élmény, az a jogosítványom kezembe kerülése utáni első vezetésem. Igazság szerint mikor tanultam vezetni, akkor se voltam 100%-os magamban, de tudtam, hogy ott van mellettem az oktató és nem történhet baj. Na de mi is történt. Apával voltam először úgy volt, hogy csak mamáig vezetek, de ez olyan jól sikerült, hogy akkor miért ne vezethetnék be a városba, mert el kéne menni egy boltba. Szépen felvezettem, leparkoltam - természetesen csak előre párhuzamosan. Aztán a hazafeleúton kezdődtek a gondok. Többször is lefulladtam úgy, hogy közben voltak mögöttem, ami bárkivel megesik de én kezdő voltam, nagyon kezdő. Aztán odaértünk a lámpához, ahol rendőr irányította a forgalmat. Na ezaz, amit egy kezdő sofőr a leginkább szeretne elkerülni. Természetesen én kerültem az első helyre a sorba és körülbelül ötödjére sikerült elindulni, mikor a rendőr szabadutat jelzett, de úgy, hogy szegény felugrott a patkára úgy felhördült a motor. Ezután a legnagyobb rémálmommá vált az, hogy a lámpánál vezessek.
Tudom, hogy nem vagyok egyedül. Bármennyire nem fogadja el ezt körülöttem senki 100%-ig tisztában vagyok vele, hogy ez a dolog pszichés. Szorongok az autóvezetéstől úgy, mint sokan mások, de ez az a fajta pszichés betegség, aminek leküzdésének módja az, ha szembe nézek vele. Valamikor egyébként egészen büszke vagyok magamra. Az ominózus első vezetés után több, mint fél év telt el, amikor végre sikerült rávennie a családomnak, hogy gyakoroljak. Kicsiben kezdtük apával, egy parkolóban, ahol csak köröket mentem. Aztán elkezdtem magamtól köröket menni, most már képes vagyok átvezetni a szomszéd városba (természetesen nem kell hozzá átvezetnem a városon) a barátomhoz, vagy a barátnőmhöz. Persze még mindig szorongok előtte.
Nem tudom, hogy valamikor ez a szorongás megfog-e szűnni és lesz-e olyan, amikor azért fogok autóba ülni, hogy lenyugodjak. De szerintem jó úton járok hozzá. Persze a gyakorlásomhoz nem sokat tesz hozzá az sem, hogy nem sokat vagyok itthon és, ha még is hazajövök, nem nagyon veszem rá magam, mert nem merek elvezetni a városba a boltba, vagy elmenni moziba, vagy vezetni 45km-ert a megyeszékhelyig. Látom, hogy képes vagyok rá, már én is látom, de a félelem, ami bennem van az szörnyű.
Hogy mitől félek leginkább? A lámpáktól. Attól, hogy meg kell állnom és újra elindulnom (pedig bármikor csinálom már szinte tökéletesen megy). Aztán most a legnagyobb félelmem a parkolás lett. Nos igen, ha egy évig nem parkolsz maximum csak párhuzamosan előre, akkor bizony elfelejti az ember, hogy hogyan is kell beállni egy parkolóba, pedig egész jó voltam benne. Nos én ettől a felejtéstől félek.
Na de ennyi is lenne az én történetem és gondolataim. Ha hasonló cípőben jársz, akkor oszd meg velem a történeted, hogy tudjam, hogy nem vagyok egyedül. Ha pedig, már túljutottál rajta, akkor meséld el, hogy hogyan sikerült és inspirálj minket, akik még küzdenek a szorongással. Ha pedig nem akarsz lemaradni a további bejegyzéseimről, akkor ne felejts el feliratkozni a blogra és bekövetni a következő felületeken:
Jogsit szerezni nagyon nagy dolognak számít. Az ember azt érzi, hogy igen felnőtt vagyok és végre vezethetek és elmehetek bárhová. Nos én soha nem akartam jogsit. Már valahogy évekkel ezelőtt jelentkezett a dolog nálam, egyszerűen csak nem akartam vezetni. Imádtam autóban utazni és persze nagyszerű dolognak hangzott, hogy csak bepattanjak az autóba és elmenjek oda ahová csak szeretném, de tudtam magamról, hogy nem vagyok képes rá. Felmerülhet a kérdés, hogy ez miért van? Nos többször álmodtam már arról, hogy autóbalesetet szenvedek volt, hogy bele is haltam. Na persze, ha autóban ül az ember legyen utas vagy sofőr, rengeteg baleset-közeli élménye lehet és tudom azt, hogy hála apa reakcióidejének és tapasztalatának soha nem történt semmi baj. Igazából ő az egyetlen ember, aki mögött nyugodtan tudok ülni. De persze hülyék nem csak az utakon vannak, bármikor belökhetnek a vonat alá, vagy a villamos elé, és bizony a gyalogosokat se kell félteni. De ezek az emlékek annyira élénken élnek bennem, ha a vezetésre gondolok, hogy rettegek miattuk.
Egy másik eleven élmény, az a jogosítványom kezembe kerülése utáni első vezetésem. Igazság szerint mikor tanultam vezetni, akkor se voltam 100%-os magamban, de tudtam, hogy ott van mellettem az oktató és nem történhet baj. Na de mi is történt. Apával voltam először úgy volt, hogy csak mamáig vezetek, de ez olyan jól sikerült, hogy akkor miért ne vezethetnék be a városba, mert el kéne menni egy boltba. Szépen felvezettem, leparkoltam - természetesen csak előre párhuzamosan. Aztán a hazafeleúton kezdődtek a gondok. Többször is lefulladtam úgy, hogy közben voltak mögöttem, ami bárkivel megesik de én kezdő voltam, nagyon kezdő. Aztán odaértünk a lámpához, ahol rendőr irányította a forgalmat. Na ezaz, amit egy kezdő sofőr a leginkább szeretne elkerülni. Természetesen én kerültem az első helyre a sorba és körülbelül ötödjére sikerült elindulni, mikor a rendőr szabadutat jelzett, de úgy, hogy szegény felugrott a patkára úgy felhördült a motor. Ezután a legnagyobb rémálmommá vált az, hogy a lámpánál vezessek.
Tudom, hogy nem vagyok egyedül. Bármennyire nem fogadja el ezt körülöttem senki 100%-ig tisztában vagyok vele, hogy ez a dolog pszichés. Szorongok az autóvezetéstől úgy, mint sokan mások, de ez az a fajta pszichés betegség, aminek leküzdésének módja az, ha szembe nézek vele. Valamikor egyébként egészen büszke vagyok magamra. Az ominózus első vezetés után több, mint fél év telt el, amikor végre sikerült rávennie a családomnak, hogy gyakoroljak. Kicsiben kezdtük apával, egy parkolóban, ahol csak köröket mentem. Aztán elkezdtem magamtól köröket menni, most már képes vagyok átvezetni a szomszéd városba (természetesen nem kell hozzá átvezetnem a városon) a barátomhoz, vagy a barátnőmhöz. Persze még mindig szorongok előtte.
Nem tudom, hogy valamikor ez a szorongás megfog-e szűnni és lesz-e olyan, amikor azért fogok autóba ülni, hogy lenyugodjak. De szerintem jó úton járok hozzá. Persze a gyakorlásomhoz nem sokat tesz hozzá az sem, hogy nem sokat vagyok itthon és, ha még is hazajövök, nem nagyon veszem rá magam, mert nem merek elvezetni a városba a boltba, vagy elmenni moziba, vagy vezetni 45km-ert a megyeszékhelyig. Látom, hogy képes vagyok rá, már én is látom, de a félelem, ami bennem van az szörnyű.
Hogy mitől félek leginkább? A lámpáktól. Attól, hogy meg kell állnom és újra elindulnom (pedig bármikor csinálom már szinte tökéletesen megy). Aztán most a legnagyobb félelmem a parkolás lett. Nos igen, ha egy évig nem parkolsz maximum csak párhuzamosan előre, akkor bizony elfelejti az ember, hogy hogyan is kell beállni egy parkolóba, pedig egész jó voltam benne. Nos én ettől a felejtéstől félek.
Na de ennyi is lenne az én történetem és gondolataim. Ha hasonló cípőben jársz, akkor oszd meg velem a történeted, hogy tudjam, hogy nem vagyok egyedül. Ha pedig, már túljutottál rajta, akkor meséld el, hogy hogyan sikerült és inspirálj minket, akik még küzdenek a szorongással. Ha pedig nem akarsz lemaradni a további bejegyzéseimről, akkor ne felejts el feliratkozni a blogra és bekövetni a következő felületeken:
